Legutóbb az Intézet két diákja, Christine Liu és Nick Knouf szerveztek a kurrens öltözködési trendekre fittyet hányó show-t a nyár elején. Munkájukat a Médialaboratórium mellett a neves felsőoktatási intézmény Művészeti Tanácsa szintén támogatta. A bemutatón az MIT, a Harvard, a Rhode Island-i (Providence) és a Parsons (New York City) tervezőiskolák tizennyolc egykori és jelenlegi hallgatója harminc munkával vett részt.

„Az öltözködés és a technológia kapcsolata adta az inspirációt” – nyilatkozta Liu. Divatbemutatókat látogattak, illetve a Bravo Network televízió valóság-show-ja, a Project Runway szintén hatott rájuk.
A ruhatervezés és a kifutók világába kalauzoló műsor sci-fikbe illő kreációi a közeljövőt villantották fel előttük: cyborgokat, számítógépesített felsőket, „intelligens”, időjárási és egyéb viszonyokhoz igazodó, a külvilággal való kommunikáció lehetőségét biztosító viseleteket, tárgyakat.

A Médialaboratórium legismertebb, 1997-es divatbemutatójával ellentétben a Seamless
(Varrás nélküli) show résztvevői a számítógépes ruhatervezés társadalmi és szabászati aspektusaira helyezték a hangsúlyt. Felvonultattak „informatikailag felturbózott” öltözékeket, de azok sem az öncélú
(és esetleg kényelmetlen) csúcstechnológia-csillogtatás, hanem forma és funkció harmóniájának jegyében fogantak – legalábbis a tervezők szerint.

„Ugyanakkor művészibb, konceptuálisabb és kísérletibb darabokat szintén be akartunk mutatni” – hangsúlyozza Liu.

És azért természetesen – csillogtatás nélkül – a csúcstechnológiáról, ember és gép sokat elemzett „integrációjáról” sem feledkeztek meg…

„Egyes ruhákat azért terveztek, hogy az emberek átgondolják az elektronikával, informatikával egyre erőteljesebben átszőtt társadalomtól való elszakadásukat” – véli Knouf.

A munkák egyszerre inspirálnak és provokálnak. Az egyik – mechanikus játékmacskával felszerelt – szoknya „a nőiességet, a háziassá válást és a ragadozó/préda kapcsolatot tréfásan kihangsúlyozva” az eredeti kétszeresére nő. A szenzorokkal ellátott ing viselőjét masszírozza is egyben.. De a látogatók felfújható ruhát, vagy éppen elektromosságra érzékeny és ellenálló, azaz nyugodtabb alvást garantáló pizsamát szintén megcsodálhattak.

Amanda Parkes „pneumatikus nomád”-ja légzsák-talpú fehér csizma. Különleges darab, mivel tervezője az irányváltoztatás részét képező energiaátalakulást vizsgálja: a légzsákok mozgás közben termelik az útvonal képi mintázatát megformáló levegőt.

Az 1934-es Machine Art kiállítás műalkotásként bemutatott mikroszkópjai és iránytűi által megihletett
Emily Albinski biztosítékokból összeálló nyaklánca mérnöki munka és művészet párhuzamát szemlélteti. Elhasznált kapcsolókból szintén készített egy nyakláncot.

„A tárgyak szépségét funkcionalitásukhoz kötjük, azon keresztül fejeződik ki” – magyarázza.
„Ugyanakkor ezeknek a tárgyaknak lehet egy, előre eltervezett funkciójuktól teljesen eltérő második életük is.”

Kaho Abé „diszkrét interfész”-e a leghétköznapibb zakónak tűnik. Csakhogy a tervező mp3 lejátszót irányító interfészt szőtt a szövetbe...

A „RANDOM Search” (Ayah Bdeir) reaktív alsónemű, míg Bea Camacho név és címnélküli objektumai kétdimenziós formákat alakítanak át hangokká, vörös sapkáit pedig akár együtt is hordhatja a művésznő hattagú családja.

Több tárgy neve önmagáért beszél: Biomimetikus Öltözék, Étertér, Ufók, Kapcsolat…

A (nemcsak meghökkentő) ruhákon és ékszereken kívül a közönség telekommunikációs eszközöket is láthatott. A Motorola két munkát mutatott be: az Okos Gomb a gombnyomás időtartamának és mondandónknak megfelelően telefonhívásokat, illetve egyéb mobiltelefonunkhoz intézett utasításokat tesz lehetővé. A Maestro mobil, PDA és más funkciókat egyesítő hordozható szerkezet.



Forrás: agent.ai
http://www.agent.ai/main.php?articleID=1497