A kutyafélékre nem igazán hasonlító szerkezetet évekig övezte nagy érdeklődés, főképpen uborkaszezon idején üres magazinlapok kitöltésére alkalmas sajtóhírként. Mint, ahogy minden télen a japán hévizekben üldögélő majmok, az Aibo is inkább volt kis színes hír a lapok komolytalanabb témákkal foglalkozó hasábjain, mint komoly mesterséges intelligenciával rendelkező robot.

Az Aibo születésekor, 1999-ben a Sony talán azt gondolta, hogy a gazdi arcát és mozdulatait felismerő kutyaformájú tamagochi a japán gyerekek házikedvence lesz. Aztán nem így lett.
A magyarra talán havernek fordítható kutyaformátumú szoftverérzelem nem igazán erősítette a Sony bevételeit. Az is igaz, hogy a körülbelül 2000 dolláros ár, elég borsosnak látszott ezért a kis bicebóca robotblökiért.

Később aztán szegény kis torzszülöttet egy digitális fényképezőgéppel is felfegyverezték, amely képeit közvetlenül számítógépre küldhette a boldog tulajdonos.

Végső soron a virtuális fényképezőgép-fejű kotorékeb annyira unalmas volt, hogy a gyerekek igazán semmi érdekeset nem találtak benne.

Noha a kis digitális kedvenc soha nem piszkította be a szőnyegeket, mégis rendre imitálta élő társai szokásait, ugatott, szaladgált, sőt időnként úgy csinált, mintha dolgát végezné, természetesen a maga szögletes módján.

Az Aibo intelligenciája odáig is elment, hogy közel száz szót felismert, hallgatott a nevére és különböző színű fényekkel jelezte aktuális hangulatát. A világ első tömegesen forgalmazott robotja azonban nem váltotta be a gyártó várakozásait és szép lassan utolérte a költségcsökkentés fagyos lehelete.

Az Aibot csak az a mindössze 150.000 tulajdonos gyászolja, akiknek a Sony azt ígéri, hogy továbbra is lesz műfül és digitális érzelemgenerátor a szakszervizek polcain a meghibásodott műkutyák számára.