Az űrfelvonó koncepciója először az 1960-as években egy orosz mérnök, Jurij Arcsutanov révén került a köztudatba, a legtöbben azonban Arthur C. Clarke sci-fi regényéből ismerik. Fizikáját tekintve életképes, és ha a finanszírozása is megoldott lesz, akkor a fantasztikumból lassan a megvalósíthatóság mezsgyéjére lép az űrfelvonó. A fejlesztésért felelős NASA részleg, a Fejlett Koncepciók Intézete szerint ha az anyagiak is rendeződnek, akkor 20 év múlva már akár használhatnánk is.

Az alapötlet szerint a felvonó egy bázisból, egy irdatlan hosszúságú kábelből és egy geostacionárius pályán elhelyezett ellensúlyból tevődik össze. A természeti megpróbáltatások minimalizálása miatt az egyenlítőnél elhelyezett alap és az ellensúly közé kifeszített kötélen jutnának fel a műholdak, az ellátmányok és az űrhajósok egy felvonó segítségével.

A fő nehézséget eddig a kábel megalkotása jelentette, hiszen jókora kihívást jelent egy több mint 100 000 kilométer hosszú szálhoz olyan anyagot találni, ami elég erős és könnyű is a fent felvázolt feladat megoldásához.

Az űrfelvonó szakértője, Dr. Bradley Edwards, aki a Spaceward Foundation megbízásából már terveket is készített, úgy véli, hogy az oly sokat emlegetett szén nanocsövekben, illetve azok folyamatos fejlődésében rejlik a projekt kulcsa. Edwards szerint szinte karnyújtásnyira vagyunk a megvalósítástól.
A nanotechnika elérte a kellő fejlettségi szintet és lassan az égbe nyúló kábel hatalmas anyagmennyiségének előállításához is meglesz a technikai háttér, nyilatkozott a CNN-nek.

Edwards elképzelésében egy papírvékony, grafitból készült nanocső szálakból felépülő szalag szerepel, melynek szélessége 1 méter. Az ebből készülő kábel áttetsző lesz és nagyjából egy ceruza vastagságával fog vetekedni, mégis elképesztően erős és könnyű lesz. A jelenlegi szén nanocső technikával a fémvezetékeknél hússzor nagyobb szakítószilárdságot érnének el, ez a teljesítmény azonban az idő előrehaladtával fokozódni fog.

Az első szálat egy műhold vinné fel, melyhez újabb szálakat adnának már a kábel kezdeményen felmászó egységek alkalmazásával, egészen addig, míg el nem érik a kívánt vastagságot. A kábelt súlyának mozgása tartaná feszesen.

Edwards jelenleg az Xtech céggel közösen az anyag tökéletesítésén dolgozik, míg a többi szükséges technológia már, ha nem is a lehető legoptimálisabb formában, de készen áll. Ilyen a felvonó elektromos motorját nappanelek közreműködésével meghajtó energiaforrás, ami némi módosítással akár a Boeing által gyártott nagy erejű lézer is lehetne.

Edwards szerint ha sikerülne a felvonóval óránkénti 200 kilométeres sebességet elérni, akkor már a rakéták alternatívájaként lehetne rá tekinteni. A prototípus elkészítésére a NASA versenyt írt ki, melynek fődíja 400 000 dollár és ha minden jól megy, az idei, októberben megrendezésre kerülő X-díj Kupán be is mutatkoznak a kezdeti változatok.

Az űrfelvonó elsősorban a költségek csökkentésében játszana szerepet, a rakéták ugyanis hihetetlen pénzösszegeket emésztenek fel. A költségcsökkenés még több ország előtt nyithatná meg az utat a világűr felé, a cégek többet fordíthatnának űreszközeik fejlesztésére, nem kellene annyit gyűjtögetniük a feljuttatás költségeire.

Az űrfelvonó a becslések szerint 100 dollárból juttatna fel egy kilogramm terhet, az űrsiklónál ez a tétel valahol 10 000 és 40 000 dollár körül mozog. Az űrturisták számára is kellemesebb élmény lenne az űrfelvonó mint a rakéta hajtású gépekben elszenvedendő G-erők és rázkódás, persze korántsem olyan izgalmas, és némileg lassabb is. Az alacsony földkörüli pályát körülbelül 3 óra alatt érnék el.

A NASA három éve finanszírozza Edwards munkáját, az űrállomás építése és az új Hold-expedíciós tervek azonban elvitték a pénzt a tudóstól. Jelenleg leginkább morálisan támogatják őt és tervezetét, pedig az űrügynökség évi 16 milliárdos költségvetéséből futhatná, különös tekintettel arra, hogy egy űrsikló küldetés maga felemészt közel 500 milliót, míg az űrfelvonó célja pontosan az ilyen jellegű szállítmányok célba juttatása lenne.